A több mint 50 magyar uralkodó közül (beleszámítva az erdélyi fejedelmeket is) három olyan is akadt, akiket saját korában szinte egységesen utált a nép és a nemesség, miközben az utókor megszépítette uralkodásukat.

Egyikük maga Szent István volt, aki az 1000 karácsonyán kezdődő és 1038 augusztusig (haláláig) tartó hosszú uralkodása alatt kivívta mind a magyar nemesség mind pedig a köznép utálatát. A kereszténység kötelező felvételével, az ősi magyar hit (szertartások) tiltásával, az idegen (főleg német) hittérítők, lovagok behívásával és nem utolsó sorban magas adóival (illetve új adónemeivel) megutáltatta magát mindenkinél a Magyar Királyságban.

Ugyanakkor az is tény, hogy az apja által megkezdett úton továbbvezetve népét, mindenkinél messzebbre tekintve ismerte fel, hogy a magyarság csak a kereszténység felvételével illeszkedhet be Európába. Ez hajtotta, ez ösztönözte minden cselekedetét, ez a felismerés motiválta arra is, hogy sorra leverve a lázadó magyar törzsfőket (Koppányt, Ajtonyt, Gyulát és Keánt), teljesen átalakítsa országának működését, közigazgatását. Az utókor, sokkal később persze már felismerte István történelmi szerepét és nemzet-mentő tevékenységének jelentőségét, de a tény akkor is az, hogy saját korában bizony közutálatnak "örvendett".

Második hasonlóan gyűlölt királyunk meglepő módon Hunyadi Mátyás volt, akinek alakja köré számtalan népi hagyomány és népmese szövődött, kiemelve igazságosságát és jóságát. Csakhogy ezek az írások mind uralma UTÁN születtek, amikor az utókor a részekre szakadt és török illetve német elnyomás alatt szenvedő szegény magyar haza kaotikus agóniájában élve nosztalgiával tekintett vissza a mátyási idők rendezettségére és az akkoriban erős Magyar Királyságra.

Ugyanakkor saját korában, 1458 és 1490 között, Mátyást senki nem szerette. Számtalan nemesi lázadás indult hatalmának megdöntésére és még tulajdon tanítói (Vitéz János illetve Janus Pannonius) is ellene fordultak. Rendkívül magas adókat szedett és a nép szemében értelmetlen háborúkat vívott Morva földön, Csehországban és Ausztriában. Ahelyett, hogy apja nyomdokain haladva, Hunyadi János példáját követve a török ellen harcolt volna, inkább saját ambícióit hajtva a német-római trónra áhítozott (amihez a cseh korona megszerzésén keresztül tervezett közelebb kerülni). A nép nem fogadta el ezt a fajta önzést a nemesség pedig meggyűlölte amiért mellőzte őket. A történelmi objektivitás jegyében azért meg kell jegyezzük: Mátyás vívott harcokat a törökkel (Jajca váránál, Szabácsnál többek között) de 1483-as békéjével le is zárt az oszmánokkal való küzdelmeket és valóban minden figyelmét a cseh-morva-osztrák háborúkra fordította, holott a nép a török bejövetelétől rettegett.

Végül a sorban harmadik gyűlölt uralkodónk a kalapos király, II. (Habsburg) József volt (Mária Terézia fia), aki alig 10 éves uralma alatt (1780-1790) minden létező módon vérigsértette a magyarságot.

Kezdte ezt azzal, hogy a Szent Koronát elvette tőlünk és Bécsbe vitette, majd a németet akarta hivatalos nyelvvé tenni nálunk, végül az ősi magyar vármegyerendszer megszüntetésébe kezdett és a nemesség megadóztatására készült. A magyar nemesek szervezkedni kezdtek ellene és egy meglehetősen komoly nemesi lázadás küszöbére jutott az ország, mikor II. József váratlanul (48 évesen) meghalt. A történészek többsége egyetért abban, hogy ha nem távozik betegségben az élők sorából, akkor az őt addigra végzetesen meggyűlölő magyarság minden bizonnyal fellázad volna uralma ellen.  

II. Józsefről napjainkban sokkal inkább pozitív, mint elítélő a közvélekedés, lévén, hogy hozzá kötjük a felvilágosult abszolutizmus előremutató rendelkezéseit, többek közt a türelmi rendelet vallási toleranciáját. Ám az ő estében is igaz, hogy saját korában népszerűtlenség sőt gyűlölet övezte uralmát Magyarországon.